2018.03.29



A színház a bátraké!
Az alábbiakban dr. Ferkó Attila György a Rettenetes szülők című darabunk premierje után megosztott facebook-bejegyzését olvashatják: Cocteaut észrevenni a polcon és színre vinni ínyencség a javából! Már csak azért is, mert felettébb aktuális ez a freudiánus viszonyokkal terhelt családmodell. Ödipális? Minő renyhe kifejezés ez a múltidéző kapcsolat anya és fiú között! A familiáris psychopornográfiáig fajuló történetet először az apa aljassága, majd az azt überelő nagynéni háttér-manipulációi tetézi be! Yvonne kisajátító imádattal veszi körül egy szem fiát, Michelt, emiatt még férjét, Georges-ot is elhanyagolja, aki kalandokba menekül. Így ismerkedik meg a végső elkeseredésében már öngyilkosságra gondoló fiatal lánnyal, Madeleine-nel, akinél álnéven, özvegynek kiadva magát eljátssza a jótevő szerepét. Ám a sors útjai kifürkészhetetlenek. Madeleine és Michel véletlenül megismerkednek és egymásba szeretnek. Az anya elkeseredetten harcol az ellen, hogy fia megnősüljön, mert fél, hogy így elveszíti az egyetlen lényt, akit igazán szeret. Georges aljas módon játssza ki Madeleine és Michel szerelmét, míg a nagynéni Georges iránt érzett múlhatatlan és beteljesületlen szerelme miatt valójában mindvégig mindenre gonoszságra képes hidegvérű bestiaként jelenik meg. Az első felvonást akár Tennessee Williams is írhatta volna, csak hát a Macska a bádogtetőn ehhez képest csak egy egyszerű locsoló versecske! (Ebben a részben az az érzésem támadt, hogy Cocteau sémáját dolgozzák fel újra és újra a dél-amerikai szappanoperák.) Valójában felvonulnak a jellemingovány torzszülöttei. A bauhaus enteriőr és az eklektikus, „korhűtlen” jelmezek szinte időutazásra hívnak és a darab univerzális üzenetére hívják fel a figyelmet. A zenei intermezzók (kiváló válogatás!) is a kortalanságot jelzik. A kulissza aránytévesztése olyannyira szembetűnő, hogy tudatosságot sejtet. Egy panorámatérben zajló kamaradarab statikussága inkább egy olvasópróbára emlékeztet. Történik ez-az. A dialógokból kiderülnek a családi titkok és megjelenik a suicidum motívuma, mint a mindenre jó megoldás. Az igaz, testes, mindent körbefonó szeretetnek csak a negatív lenyomatát érzékeljük. Folyik a darab. Vagy ez maga lenne a felvezetés? S rádöbbenünk, hogy a szünet is a felvezetés része, hiszen a második felvonás első negyedében, amikor a család háztűznézőbe megy, olyasfajta érzelmi „sűrítésen” megyünk keresztül, hogy szinte felrobban a színpad. Egy elektromos gregorián rezgette a lelkeket hosszú perceken át, miközben az aljasság, az alantas birtoklás, a hazugság és az ármány értéktelenedett el egy pillanat alatt Madeleine őszinte szédülésében. A darab végén az anya öngyilkossága megrendítő, annak ellenére, hogy a megoldás ezen válfaját már többször megpróbálta, igaz, csak figyelmeztetésként. Milyen megrendítő, hogy egy okos, szeretetre éhes, szeretetében eltévelygett, gyönyörű nő válaszként egészséges reakciók híján csak ezt a természetellenes megoldást tudja választani. S még megrendítőbb, hogy ez a kompánia a tehetetlenséggel leplezett önzésével perverz viszonyait továbbra is folytatni kívánja! Kökényessy Ági néhol modoros sémákkal, de a súlypontos helyeken igaz, elegáns érzékenységgel játszott. Jakab Csaba egzaltáltan eltűnt-visszajött, de a „sűrítő” jelenetben állta a sarat. Borzalmasan aljas volt! Farkas Zoltán hisztijei csak néha, de depressziója és egészségtelen vonzalma valóban hihetően jött át. Bánfi Kata (Madeleine, a kicsi, majdnem romlott Madeleine) elragadott! Ő volt az egyedüli igazi francia karakter! Vastagon kihúzott szájjal, kis rózsaszín cipőjében maga volt az ártatlanság. Kovács Vanda ott volt minden jelenetben, szinte betöltötte a teret és bestiálisan keverte a lapokat. Nem hiszem, hogy Cocteau ennyire undorodott volna szabadelvű értékektől, de mi, nézők - s talán a cél is ez volt - mérhetetlenül! Az író abszurdnak szánta, ami mára megszokássá vált... Hogy a színház világnapját vajon ezzel a darabbal kellett volna-e ünnepelni, nem tudom! Az biztos, hogy szörnyűségében felemelő és émelyítő volt egyszerre.