2026.04.01 - lehetetlen vs. muszáj
 |
„Csakis ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség”
Székely János Caligula helytartója c. drámájának mondanivalója nem csupán társadalmi érvényű, a nép, a birodalom felett hatalmat gyakorló uralkodó iránti lojalitás mértékének, miértjének és mikéntjének, hanem az individuum motivációinak, az egyének közötti hatalmi viszonyok feltárásának szempontjából is érdekes kérdéseket feszeget. A hatalmat gyakorló személynek ugyanis nem feltétlenül kell államférfinek lennie, bárki uralma alá hajthat bennünket, akinek hagyjuk, legyen az gyárigazgató vagy családanya.
Székely Barakiás zsidó főpap provokatív kérdéseivel azt boncolgatja, vajon meddig terjed egy adott személy hatalma. Vajon mit parancsolhat meg nekünk az, akit magunk fölé rendel(t)ünk? A császárra felesküdött szíriai helytartó, Petronius válasza: bármit. Valószínűleg ugyanezt mondaná első blattra a gyári munkás, a családon belüli erőszak áldozata is. Tegyük fel tehát másként, gondolatébresztő módon a kérdést. Mit parancsolhat, hogy meg is tegyük azt? Ha arra utasítana, öljük meg apánkat, végrehajtanánk az utasítást? Itt már elő is kerül a muszáj vs. lehetetlen témaköre. Megölnénk, hogy védjük a bőrünket, esetleg elkerüljünk valamit, amit még nagyobb problémának tartunk ismereteink birtokában, vagy – áthárítva a felelősség terhét a sorban utánunk következőre – nem tennénk, véget vetnénk inkább a saját életünknek, hogy elkerüljük a gyalázatot és az imperátor bosszúját? Jóllehet, nemcsak ez utóbbit tekinthetjük öngyilkosságnak, átvitt értelemben ugyanúgy elveszítjük önmagunkat, ha erkölcsi aggályainkat félretéve engedünk egy magának teljhatalmat tulajdonító személy parancsának, hiszen egzisztenciális önmegsemmisítést követünk el olyankor.
Feláldoznánk ártatlanokat, illetve saját ártatlanságunkat azért, hogy valaki élvezze, bármit megtehet, hogy önző érdekeinek megfelelően manipuláljon bennünket? Vagy tehetnénk mást? Megtagadhatnánk a parancsot? Petronius először úgy véli, nem tehetünk semmit a zsarnok ellen. „Muszáj szót fogadni, hiszen sakkban tart. Ilyen a hatalom.” „Tigrist neveltek magatok fölé?” – provokálja Barakiás. „Nevel a bánat: megterem magától.” A főpap, teljes joggal, megrökönyödik ezen: „Hogyhogy magától? Tőletek, uram! A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart. Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti az emberélet. Szégyen lesz leélni. (…) És a mentség, hogy parancsától függünk, öncsalás, mert ahogy ti a parancsától függtök, úgy függ parancsa tőletek. Ne hajtanátok végre bármit, nem parancsolhatna akármit. (…) Végbevinni a lehetetlent, ez épp a hatalom becsvágya - így győződhetik meg önmagáról.”
Végső soron érthető, miért tart muszájnak bizonyos dolgokat az alárendelt, miért enged a zsarolásnak, „de hogy legbelül, lényege szerint mért volna muszáj, nem tudom belátni. A lehetetlen több, mint a muszáj.” Legalábbis annak lehetetlensége, hogy hitünket megtagadva, érzéseinket, erkölcsi aggályainkat félretéve cselekedjünk. Egy „diktátornak” valójában nincs tényleges hatalma (teljhatalma pláne), mindössze annyi, amennyit a kezébe adnak azok, akik ingoványos talajra tévedve beleragadnak a muszáj-mocsárba. Minden tartományunk felett saját hatalommal rendelkezünk, az elnyomónak kizárólag afölött van fennhatósága, aki engedi, alattvalói hűsége adja önkényének súlyát, önkényessége fokát. „Ha egy bolond bolondokat parancsol, az rendben van. De aki végrehajtja, a konzultól az utolsó bakáig, sötét gazember.” Ameddig vakon teljesítjük elnyomónk parancsait, amíg kiszolgáljuk szeszélyeit, az életünk, legyünk bármilyen pozícióban, nem más, mint szolgaság; kardok leszünk vagy kutyák.
Ez a színdarab nem nem Caliguláról, az őrült császárról szól, hanem az önmagával, önmagában viaskodó Petroniusról, a korlátokról, a határokról, a lelkiismeretről, a parancs teljesítésének, avagy megtagadásának lehetőségéről, döntéseink következményeiről. Petronius keresi a helyes utat. Nekünk is ezt kell tennünk. Mert képtelenség folyamatosan feladni és felmenteni önmagunkat. Mert lehetetlen eltiporni ártatlan társainkat, ha érdekünkben áll, hiába a „muszáj” paradoxona, hacsak nincs komoly pszichés betegségünk, egy idő után nem bírja a lelkiismeretünk. Mert nem mentség a kényszer. „Mert voltaképpen csakis ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség.”
Petronius szerepe igazi nagybetűs szerep, lehet a színész álma vagy rémálma, mert az, aki megkapja, simán belebukhat – avagy... felemelkedhet. Rendkívül nehéz megformálni a szíriai helytartó karakterét, a kemény légióparancsnokot, azt a változást, amin keresztülmegy abban a másfél évben, ami alatt a cselekmény zajlik, szinte az őrület határáig sodródva, próbára téve a hatalomhoz való hűségét és emberségét, a határokat feszegetve - saját határait is! Ráadásul, mindezt 85 perc alatt megjelenítve.
Sokszor állunk olyan döntések előtt, amelyek elbizonytalanítanak, vajon helyesen cselekszünk-e. Darabokra hullunk a felelősség terhe alatt, mentegetőzünk, majd újrakonstruáljuk önmagunkat. Valahol a lelkünk mélyén tudjuk azonban, hogy mentségünk öncsalás. Pedig nem népek sorsa, szeretteink élete felett kell döntenünk.
Pásztor Máté megugrotta ezt a feladatot. Színészi teljesítménye alapján megérezzük, hogy mindennek, ami adott pillanatban történik, hatalmas tétje, súlya van. Mindez köszönhető természetesen Albert Péter (Barakiás), Kántor Zoltán (Decius), Hajdú-Sobor Csaba (Lucius), Farkas Zoltán (Probus), Harmath Imre (Júdás), Erdélyi Gábor (I. Agrippa) alakításának, Susán Ferenc rendezőnek, Romhányi Levente zeneszerzőnek, Pallós Nelli látványtervezőnek és a dramaturgi munkának is. Az alkotócsapat összes tagja letette a voksát a történet mellett, könnyedén-ütősen, egyben stílusosan adva meg a hangsúlyokat.
Debreceni Boglárka |
|
